Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sítábor Bánkúton

2012.02.01

 

Sítábor Bánkúton

 

A hajdúbagosi önkormányzat komoly anyagi támogatásával 2012. február elsején indult el sítáborba iskolánk kis csapata. Az alföldi tájat magunk mögött hagyva a miskolci Varga-hegyen keresztül vezetett utunk. A Bükk hegyei közé érve hófödte hegyoldalakat, erdőket láthattunk. Szentlélek után csak egy ugrás, és máris a bánkúti síparadicsomban találtuk magunkat. Havas lejtők, metsző hideg szél és szikrázó napsütés fogadott bennünket.

Szállásunk elfoglalása után sífelszereléseket béreltünk. Senkit sem riasztott, hogy itt még a kerítés is eltört sílécekből volt, amelyeknek valamikori gazdái közelről tanulmányozhatták az anyaföldet vagy inkább az anyahavat. Az első síléces fecskék útra készek voltak, csak megbeszélték a legfontosabb teendőket. Meredek hegynek fel sícipőben teljes felszereléssel bizony nem leányálom volt még a járás sem. Egyesek a legnehezebbet választva, hónuk alatt vagy maguk után húzva vitték felszerelésüket. A látvány egy vert sereghez ekkor még jobban hasonlított, mint egy önbizalommal rendelkező, síelni akaró csapathoz.

A Szabó Lukácsok eligazító-oktató szavaira kezdődött a bemelegítés, a csatolás. Egyesek a kezdők hegyét, a „szamárdombot” is meredeknek találva az aljában kezdték meg sípályafutásukat. Bár ez kezdetben nem annyira futás, mint esés, bukás volt inkább, amit szintén szakszerűen kellett megtanulni, gyakorolni. Meg persze a felállást, mert bizony a hó - nahát ez meg hogy lehet – csúszik!

Kezdőknek a talpon, mármint a sítalpon, a lécen való maradás sem volt könnyű feladat. Akinek ez nem sikerült, az közelebbi barátságba került a lejtővel, mintát vehetett a porhóból: kézzel, hassal, háttal, fenékkel. A gyorsabban tanulók inkább csúsztak. Ki lassabban, ki gyorsabban. Voltak, akik már 1-2 óra csúszás után gyorsasági rekordot akartak felállítani. Nekik nem annyira a sebességgel, mint inkább a megállással volt problémájuk. A kitartóak hamar megtapasztalhatták, milyen a legmagasabb pontról lecsúszni a legmélyebbig, - á, dehogyis fenéken - hanem sílécen.

Akinek az önbizalma nagyobb volt, mint a sítudása, már a szamárdomb legtetejére vágyott. Onnan azért mégis más volt lejönni! A fontolva haladók a feljutás legbiztosabb módját választották: gyalog. Mások inkább úgy, mint a nagyok: azonnal megpróbálkoztak a síliftezéssel, ki sikeresen, ki kevésbé. A lényeg: valamilyen módon feljutni a csúcsra.

Ha meg már fenn volt valaki a csúcson, le is szeretett volna jönni. Ráadásul azon a nyomvonalon, ott kanyarodva és megállva, ahol akar. Ezt azért eltervezni sokkal könnyebb volt, mint megvalósítani. Szántó-vető alföldi őseink már régen kitalálták az ekézést, lám ez még most is jól hasznosítható volt. Az ügyesebbek ezt alkalmazva ide-oda kanyarogva sikeresen jutottak le a csúcsról. Azért  meg kell jegyezni egyesek „V” alakja kevésbé hóekére, mint  inkább csak egy csoroszlyára hasonlított.

Saját maguk és az oktatók legnagyobb örömére a legtehetségesebbek hamar elsajátították a síelés alapjait. Ők képessé váltak tárgyak kerülgetésére, a szlalomra. Akár síbot nélkül is! A legügyesebbek jutalomként a leghosszabb síliftet, a lankásabb sípályákat is kipróbálhatták. Ott láthatták, hogy a sízőnek két léce van, mégis botlik. A hódeszkásnak csak egy, de ő is nagyot tud esni.

A síelésen, az időjáráson és a csapat hangulatán kívül a vendéglátás is remek volt. Vendéglátó háziasszonyunk leste minden kívánságunkat: nemcsak finom levesekkel, pörkölttel, de ízes palacsintával, juhtúrós sztrapacskával, almával kedveskedett nekünk.

Hamar elrepült az idő, így hazafelé jövet egy gondolat motoszkált mindenkiben: Maradni kellene még néhány napot, vagy ismételjük meg máskor is ezt a szép kirándulást! Mert ugye kedvünk van, időnk van, és most már rengeteg hó is.

 

 

A mappában található képek előnézete Sítábor

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.